tt most egy Kaká-portrénak kellene kezdődnie, hiszen a brazil vasárnap hivatalosan is megkapta az Aranylabdát, ráadásul óriási fölénnyel nyerte meg a díjat. Akkorával, hogy már májusban megírtuk, ő fogja kapni, ezért újra bemutatnunk szükségtelen.

Teljesítményét jellemzi, hogy idén Cristiano Ronaldo szereplése is aranylabdát érdemelt volna, de ezt meg már áprilisban megírtuk. Lehetne beszélni Leo Messiről, aki szintén aranylabdát érően futballozott, főleg ősszel, mégis csak harmadik lett. Húszéves, lesz még időnk róla beszélni.

Kaká 2007 tavaszán annyira kiemelkedő volt, hogy ha júniustól szabadságra megy fél évre, akkor is övé lenne az elismerés. Nem is volt olyan jó ősszel, mint korábban, C. Ronaldo és Messi lenyomták, dehát szeptembertől decemberig a futballban nem lehet elődöntőket, döntőket, azaz óriási tétmeccseket játszani, mert nincsenek.

Tényleg, mi a fenéért naptári évre, és miért nem szezonra adják oda ezt a díjat? Az európai fociban a skandináv és az orosz bajnokságokon kívül minden szezonokra és nem évekre tagolódik, a France Football mégsem így szavaztatja meg néhány sportújság munkatársát.

Régebben még legalább a karácsonyt, december közepét megvárták a döntéssel, a győztes mindig az ünnepek előtti utolsó lap címoldalán jelent meg először, de az utóbbi években a FIFA World Playerrel (Az év játékosa) való versengés miatt, azaz, hogy ki adja oda hamarabb, előre hozták december elejére. A szavazás legjobb esetben is november közepén lezárul, így másfél hónap kiesik az értékelésből.

Hiába lő majd Kaká 10 gólt a decemberi klub-világbajnokságon, és lesz a Milan Világkupa-győztes, vagy rúg hármat az Inter elleni rangadón 22-én, hiába játszik három naponta meccset a Premier League-ben és vág ötöt C. Ronaldo, hiába szerez újra mesterhármast Messi a Real ellen 21-én, bele fog ez számítani a 2008-as értékelésbe? Nem. Se a 2007-esbe.

Gond van az értékeléssel is. Az újságírók nagy része azt is nézi, mit nyert az adott futballista a klubjával. Messi például alapból Kaká és C mögül indult, hiszen a Barcelonával nem nyert semmit. Ahhoz, hogy esélye legyen ellenük, a Milannak el kellett volna veszítenie a BL-döntőt a Liverpool ellen.

De ha így történik, attól Kaká kevésbé lett volna jó idén? Vagy jobb lett volna Messi akkor, ha van Nistelrooy nem egyenlít ki a Santander elleni, utolsó előtti bajnoki 92. percében, és nem a Real, hanem a Barca nyeri a bajnokságot? Fenéket, egyik se lett volna se jobb, se rosszabb, mégis, lehet, hogy most fordítva állnának a FF rangsorában, és C-t ünnepelhetnénk, mint győztest.

Bármennyire is úgy tűnik, a futballban egy ember soha a büdös életben nem fog egyedül megnyerni semmit. Ahhoz kell az a másik 10, de inkább 15 ember, Kaká aranylabdája Seedorfé, meg Inzaghié, mag Gattusóé, de még a kapus Didáé is, aki bár sokszor szarul védett, volt egykét meghatározó mentése.

De tényleg, miért kell gólokat rúgni ahhoz, hogy valaki az év legjobbja legyen? Tavaly Cannavaro győzelmével talán bebizonyosodott, nem kell, de ne álltassuk magunkat, ha a világbajnok olasz válogatottban lett volna egy középpályás vagy csatár, aki bevág legalább négy gólt a tornán, őt választották volna, és nem a középhátvédet.

Nagy baj, hogy az újságíróknak csak akkor tűnnek föl a védők meg a labdaszerző-szervező középpályások, ha a csatárok gólképtelenek. Miért nem beszél például jelenleg senki Sergio Ramosról és Nemanja Vidicsről?

A Real védője egy állat, nem szarozik, ha a labdával együtt kell elrúgni a csatárt is egy tiszta szerelés helyett, de az biztos, hogy a jobb oldalon és középen játszva is a világ legjobbja, az MU szerb középhátvédjével együtt.

A madridiak sehol nem lettek volna Ramos nélkül, sosem nyertek volna bajnokságot, ha ő nem játszik, mint ahogy az MU is csak neccesen húzta be a Premier League-címet és kiesett a BL-ből, miután Vidic egy hónappal a szezon vége előtt vállsérüléssel kidőlt.



Ráadásul ezek az emberek még gólokat is fejelnek, Ramos még rúg is, mégsem került egyikük sem nemhogy az első ötbe, de az első tízbe sem az Aranylabda-szavazáson.



És akkor Andrés Iniestát már meg sem merem említeni. Júniusban mindenki azt mondta, a szezon legjobb Barcelona-játékosa ő volt, amit meg idén ősszel csinál a klubjában és a válogatottban, az egészen elképesztő.

Amikor játszik, a Barca játszik és nyer, amikor nem, nem. Mivel nem lő minden meccsen gólt, fel sem tűnik az átlagnézőnek. Pedig elég meglátni néhány mozdulatát, és az ember rájön, ilyen ütemérzékkel futballista minden tíz évben egy, ha születik. (Figo volt az előző.) Hány passzából indul akció a félpályától, és hány labda akad meg benne a félpályánál. Ha Rijkaard kicsit tökösebb lenne, már nyáron kirúgta volna az éjszakázó Ronaldinhót, és rá építené a csapatot.

A föntiek persze még szerencsések, mert nagy klubban játszanak, így az emberiség, ha nem is ismeri őket, tud róluk. De mi van David Healyvel? Pontosabban, who the fuck is David Healy?

Az a csatár, aki az észak-ír válogatottban 2006 szeptembere és 2007 novembere között 12 Eb-selejtezőn 13 gólt rúgott. Betalált Spanyolország, Dánia és Svédország ellen, megdöntötte az exrealos, exarsenalos, vb-gólkirály, Eb-bronzérmes Davor Suker eddigi, 12-es rekordját.

Vajon hol nehezebb gólt rúgni, a Milanban vagy az észak-ír csapatban? Egyértelmű, ugye, David Healy mégsem kap többet edzői és hazai szurkolói vállveregetésénél, mert természetesen egyedül nem volt elég, így Észak-Írország nem jutott ki a tornára, az Aranylabdát megszavazó újságírók meg arra sem méltatták, hogy október elején legalább az 50 jelölt közé berakják a nevét.

Végül abba már bele se menjünk, hogy mennyien vannak, akiknek meg kellett volna kapniuk, zárjuk le úgy: van a futballtörténelemben negyven szerencsés, aki megkapta, de az biztos, hogy egy sincs közülük, aki ne cserélné el egy BEK vagy BL-győzelemre, Európa- vagy világbajnoki aranyéremre.

Nagyjából ennyit ér az Aranylabda, adják, és nem a pályán nyerik meg.